Miért csináljuk azt, amit? Hogyan ne fásuljunk bele? Hogyan lendüljünk túl a nullponton? Létezik-e ezekre a kérdésekre reális válasz? Meglássuk.

Az utóbbi időben valahogy a nullán érzem magam. Jöhet a kérdés - meglepően nem az, amire mindenki elsőnek gondolna: jó-e ez nekem? Kettős az érzés.
Magyarázat: (nem legalul vagy, hanem középen és) ha a számtani középpontban vagy, akkor könnyű dönteni, hogy hova tovább (nincs rossz választás, csak kevés gondolkodási idő), viszont, ha erre a szintre ér valaki, akkor egyfajta kedvtelenség uralja a tudatot.

Nos, én pontosan ebben a kedvtelen nullponton vagyok - ismét. A választásom még mindig egyértelmű, szeretnék zenével foglalkozni. Most megint módosítottam a jövőbeli elgondoláson, és ha lesz rá lehetőségem, akkor nem nagyzenekari zenész szeretnék lenni, hanem kamara - meg persze a tanítás bármilyen szinten. De ez még a jövő zenéje.

Kényelmesnek tűnhet ez a kedvtelenség. Csak úgy van az ember, és gondolkodik a semmin. Vagyis inkább azon gondolkodik, hogy min gondolkodjon. De ez könnyen rossz felé viheti az irányt, és jön a süllyedés. Ezt el kell kerülni. Növeszteni kell egy kis figyelést, pár buta programot a barátokkal, vagy csak be kell lépni a napi robotba. El kell terelni a figyelmet a semmittevésről. Ha nem tudsz dönteni arról, hogy mit kezdjél magaddal, akkor csináld azt, amit eddig. Lesz még null pont.

Viszont, ha a figyelmünk nem lankad a nullpont idején, akkor tanulmányozni kell az eddigi élettörténéseket. Le kell vonni a konzekvenciát, és mindenhez érthető magyarázatot találni. Eddigi kettő - nagyon jó - tanárom "elhagyott", és most kaptam helyettük hármat. Ebből eggyel már megismerkedtem, így sz egyik tanárom után nincs hiányérzetem. Viszont a másikkal sokéves kapcsolatban állok - nem félreérteni(!). Akit helyette kapok... nos, kedvesnek tűnik, de nem hiszem, hogy vele ugyanolyan lesz. Erre kell nekem valamilyen magyarázatot találnom. 

Ez a "másik tanár" olyan nekem, mint egy kihívás. Ha nem vállalom be(/fel) őt, akkor olyan, mintha harc nélkül feladtam volna a csatát. Még nem tartott nekem órát, de előre látom, hogy küzdés lesz. Nem a természete miatt, hanem a tudása miatt - annak hiánya miatt. De bízom a szerencsében, hogy tanulékony, illetve hogy én is az vagyok. 

Persze ez az eszmefuttatás nem biztos, hogy valós megoldást ad bármire is. A legnagyobb gyógyító az idő. A fizika egyik legfurmányosabb találmánya.

Majd Ő jön, s meglássuk.