Kín mar, ha delejes édes álom szakad rám, bár a nyomás nem szakít ki belőlem mást, csak emlékek ritkás szőrcsomóját…

Édesen méreg honol, bőre sima, érdes, királynői lepel alatt idomtalan teste kecses, s ha azt látná a világ, tűzben égne minden, ami… valójában mi magunk…

Kelni versenyre úgysem tudok én… kékvéres folyó deltájában szenvedek, mert a hűség hídját badar mód zúztam össze gyenge öklömmel… s mikorra kezem erős lett, királynői lepel szállt át az égen, hídja megépült a túlpartra, s a bátor lett neki társa, ki száll utána, s próbálja elkapni fénycsóva donga lábát…

Napként ragyog, kiégeti átkozott szemem, próbálom kitépni, de öklöm fél a hibától, fájdalmak okától, ezért csak ég a szemem, ég a tudatom, ég a lelkem, s ahogy elég mindenem öklöm cselekvésre kél, belöki aranyló bálványom királyvízfolyóba, menten oldódok, formát nyerek, átkozott élet formálja át idomtalan testem, vézna tudatom, vak szemem…

Úszok felfelé a folyón, követem csillagok járását, földnek torlódását, hullámok vernek, taszajtanak vissza, folyó partján bátrak rajtam nevetnek, mily ügyetlen még mindig tökéletes testem… lehetetlen utat járok, porhüvelyem hordalékot húz magával… keresem a null pontot, az igaz forrást, hiába küzdök, közelebb juthatok, de egyre nagyobb a táv… s ahogy távlatokba nézek, létem végtelennek sejtetik, mégis fogy az erő, ahogy tolódik az idő, lesz úrrá a vágy, a vágy mindenre, ami kínkeservben kinti létre alkalmassá tesz, mégis belső tisztaságra így alkalmatlan e test… vízi lények marják húsom, csupaszítanak le engem csontig, s ahogy fogyok el, úgy engedem az életet el…

Kín mar, ha delejes édes álomból ébredek, megszűnik a nyomás, bár mindent kiszakított már… csontkupacom kékvéres folyó deltájában pihen, s persze ő évezredek óta figyel… tudja, gyenge voltam erős akarattal, tudásom hátrány, kátrány marta öntudat volt… hordalékomat kimosta a partra, emlékmű, örökélet, rövid öntudat, hosszú bűntudat…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés