Régen, egy kis község koncerttermében történt meg az eset. Ősbemutató. Amatőr zenekar, amatőr karmester, amatőr zeneszerző. Mesterségbeli tudás híján, csak ihlet jutott mindenki számára. Kinek több, kinek kevesebb.

A közönség amatőr. Egyik-másik ember csak azért ment el, mert a szomszédja volt olyan pofátlan, hogy fellengzésképpen vett jegyet a család közelebbi és távolabbi ágának. Az ilyen dolgok erkölcsi megtorlást érdemelnek. Visszavágást. Hiába a minimálbér, szépen felvetkőzött mindenki, a jegy megvevődött, a kenyér a holnap kérdése lesz. Művészettel jól lehet lakni? – Látom, valaki máris tiltakozik.

Persze voltak olyanok is, akiket érdekelt a koncert – igen, mert az volt. Valakit vérbeli megkötés vonzott a zeneszerzőhöz, mást a mű címe ragadott meg, amelyet egy plakáton olvashatott – igaz, mára már senki nem emlékszik rá.

A poros kis művelődési ház nagyterme kezdett megtelni. Tóthék kimérten nézték a tömeget az utolsó sorból. Lefitymáló tekintettel méregették az alsóbb osztályúakat – arról nem szólt a fáma, hogy miért a legolcsóbb helyen ülnek. Oláhék a sztreccs és a bizsu minden méretét felvonultatták magukon, gyerekeik – szám szerint öt, de lehet, hogy hat – megmutatták, hogyan is kell pillanatok alatt az olcsó kárpitot lassan, kínosan recsegő hanggal feltépni, valamint az orruk termékét elrejteni – másra fogni, másra rákenni, vagy éppen a szájba beletenni, természetesen a koruk függvényében. Oláhék mögötti sorban ült a kis Magyar család. Teljesen átlagosan, olcsó alkalmi ruhában feszengve helyezkedtek el – nem szokásuk a fényűzés, ugyanis nem futja miből. Fiúkat láthatóan nem érdekli a koncert szelleme, fejben valahol az Óperencián túl van. Hétvégén már nem fog túrni az a kurta farkú malac. Talán idén először végre jól fog lakni a család.

Egyre csak telt a terem. Egy ember nem foglalt helyet, ő a baloldali ajtó mellett állt. Bambán, már-már hipnotikusan bámult maga elé. Az őt üdvözlő embereknek bólintott, a többit figyelmen kívül hagyta. Nézte a padlót, és várta a pillanatot. Azt az egyet, amit mindenki vár. Amelyik eljuttatja az embert a teljességhez. Egy belső erő markora fogta a lelkét. Szorította. A való élet gondjai elszálltak felette, már nem foglalkozott a lakáshitellel, az uzsorások fenyegetéseivel. Csak annak az egy pillanatnak élt, ami éppen jött. És tudta, hogy az elkövetkező nagy változást hozhat.

A közönség duruzsolt, a zenekar elfoglalta a helyét. Mindenki kellemesen elhelyezkedett olcsó faszékén. A fekete egyenruhában úgy tűnt, mintha a közepes erősségű fényben fénylene mindenki. Egyszer csak a vonók kopogni kezdtek az állványokon és megjelent egy hasonló fekete ruhában a karmester. Kezet rázott a koncertmesterrel, meghajolt a közönségnek, majd felállt a pulpitusra.

Mély meditációba kezdett a pódium közepén. Látszott rajta a teljes koncentráció, átszellemülés. Még az Oláh csemeték is áhítattal figyelték, Magyarék gyereke csodával határos módon elfelejtette a disznót, pedig éhsége kínzó lehetett.

A pálcát tartó kéz felemelkedett, és egy elnyújtott hosszú mozdulattal megszólította hangszerét, a zenekart. A párbeszédben egy összezengő unisono Fisz hangzott fel. Megszámlálhatatlannak tűnő másodpercen keresztül zengett, majd hirtelen beállt a csend. A közönség ereiben megfagyott a vér. Az ajtóban álló ember feltekintett a padlóról, egyet előrelépett és várta a folytatást.

A pálca az égbeszökkent, amelyre megszólalt a tiszta kvinttel feljebb lévő Cisz. A közönség előrébb dőlt a székében, még Tóthék is elfelejtették arisztokratikus mivoltukat, és azonosultak a közönség tömegemberével. Az ajtóban álló ember szeme kikerekedett. Az utolsó hang beintését teljesen átszellemülten a karmesterrel együtt mozdulva intették be, amely egy nagy terccel lentebb levő A hang volt. A hangzó eszközök ordították, sikították az utolsó hangot. A karmester minden erőt ki akart feszíteni hangszeréből, mely egy váratlan pillanatban elhallgatott.

A tömeg megrökönyödött, monoton tapsba kezdett, a karmester meghajolt. Majd levonult a színpadról. Mindenki öntudatlan állapotban elindult hazafelé – senki nem értett semmit.

Egy embert kivéve.

Az amatőr zeneszerző ott feküdt a baloldali ajtó mellett. A lelkét szorító erő megszűnt, és abban a zengő A hangban eltűnt. Eszenciája semmivé lett. Az ihlet mesterségre kélt.

És attól kezdve nem hallotta senki sem ugyanezt a művet még egyszer.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2013.12.30. 18:59 Reyklani Még mindig azt hiszed, hogy képes vagyok érdembeli és logikusan felépített véleményt alkotni? Köszönöm, hogy hiszel bennem, mert én már nem tudok magamban. És ha nem rugdosnak pernamensen hátsófelen, akkor nem is mindig irok, bár ha rugdosnak, akkor se mindig, de hát ez már csak így van. Viszont, hogy íly szépen felhívtad a figyelmemet, hát kapsz valamit, amit akár még véleménynek is nevezhetünk. Az elején úgy voltam vele, hogy most ez vagy egy koncert leírása, amin te is részt vettél, vagy nem. nem igazán tudom, hogy miért ködlött fel bennem. egy biztos, hogy ez egy olyan koncert, amin te is  ott lehettél volna. Sőt, én is ott akartm lenni.  Igen, kérek szépen jegyet, ide a markomba, bár ahogy az az utolsó dallam is elhalt, és vége lett az utolsó sornak, úgy érem, hogy csak ebben a formában lett volna érdemes meghallgatnom. De hiszen hallottam is! Általad! Én mindig nagyra becsültem azokat, akik a zene erejét így át tudják adni, és nem tudom, hogyan csináltad, de még a művészi kifejezések is megfogtak, bár egy mukkot nem értettem belőlük. Csodálatos, magával ragadó, mindent elsöprő dallam, ami talán amatör, de csak úgy amatör, mint a tenger első felzúgása, mint a vihar első széllökése, ami magában hordozza a várható vihar minden erejét, az ősi hatalmak rettenetét, azt az elemi erőt, amitől az ember kirohanna és együtt üvöltne, harsogna, zúgna a széllel, vagy csak kacagna a pusztulás kellős közepébe. Aztán, aztán meghal. Mert ezt senki nem élheti túl. Azt az erőt, azt a mindennél ősibb erőt, ami ott rejtőzik a legkisebb hangjegyben, és ami egy dallá válva elsöpör mindent, azt nem mindenki élheti túl. Csak azok, akik túl távol voltak tőle, é nem érzékeltek mást, mint cikázó villámokat, kopogó jégesőt, elsötétülő és tomboló eget. De aki létrehozta, aki ott állt a közepén, annak meg kell halni. És itt kikacsintást teszek, az Isten meghalt, de az ember él témakörre, amit ezzel be is fejezek, mert lassan kezdem úgy érezni, hogy elkanyarodtam az eredeti októl és indoktól, vagyis a művedtől. Száz szónak is egy a vége: lenyűgöztél. Köszönöm, hogy olvashattam!