Csend.

Fájdalom, mégis édes, ahogy nézek előre, messze a semmiségbe, honnan a hangok csak jönnek, jönnek elérhetetlenül, s halnak el fülemben…

Csend.

Fájdalom, még is édesen néznek rám a hangok, pedig én a messzeséget kutatom, honnan jönnek… Nézem a süket zongoristát, hogy csábít ily csodásan édes hangokat elő az elhangolt zongora öregrozsdás húrjaiból, szúrágta kalapácsaiból…

Kopognak, mintha ajtó előtt állnának, s hoznák az elszomorító hírt… Kopognak, kopognak egyre csak felém lépdelnek, furakodnak be fülembe, bénítanak meg az ifjú hangok az öreg zongorából. Kopognak, de meg-meg torpannak, pedig háromlábon járnak… Közelednek, mégis oly távol vannak. Bennem vannak, közben szférák ereje csendesíti el morajukat.

Csend.

Fájdalom, mégis édes, ahogy nézek hátra, messze a mindenbe, ahova a hangok visznek, visznek, de oly elérhetetlen. Ábrándok útja volt mind az, hova visznek, s ahogy elhalnak ők, fülem meghal, létezni nem kíván… S ahogy lábukat megvetik a múló idő folyamán, nyugovóra tér lelkem. Mit alkottam, tovább élek benne, s ha három percre is, távolba szálló hangok hátán lovagolva éledek újra ebben.

Én leszek az agg zongora, öregrozsdás húrjaim, szúrágta kalapácsaim engedelmeskednek a süket zongoristának, ki csak néz a távolba, kezei robotként dolgoznak s…

Csend.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.