Satie: Gymnopédie Nr. 1
Pozythron 2013.09.23. 22:09
Csend.
Fájdalom, mégis édes, ahogy nézek előre, messze a semmiségbe, honnan a hangok csak jönnek, jönnek elérhetetlenül, s halnak el fülemben…
Csend.
Fájdalom, még is édesen néznek rám a hangok, pedig én a messzeséget kutatom, honnan jönnek… Nézem a süket zongoristát, hogy csábít ily csodásan édes hangokat elő az elhangolt zongora öregrozsdás húrjaiból, szúrágta kalapácsaiból…
Kopognak, mintha ajtó előtt állnának, s hoznák az elszomorító hírt… Kopognak, kopognak egyre csak felém lépdelnek, furakodnak be fülembe, bénítanak meg az ifjú hangok az öreg zongorából. Kopognak, de meg-meg torpannak, pedig háromlábon járnak… Közelednek, mégis oly távol vannak. Bennem vannak, közben szférák ereje csendesíti el morajukat.
Csend.
Fájdalom, mégis édes, ahogy nézek hátra, messze a mindenbe, ahova a hangok visznek, visznek, de oly elérhetetlen. Ábrándok útja volt mind az, hova visznek, s ahogy elhalnak ők, fülem meghal, létezni nem kíván… S ahogy lábukat megvetik a múló idő folyamán, nyugovóra tér lelkem. Mit alkottam, tovább élek benne, s ha három percre is, távolba szálló hangok hátán lovagolva éledek újra ebben.
Én leszek az agg zongora, öregrozsdás húrjaim, szúrágta kalapácsaim engedelmeskednek a süket zongoristának, ki csak néz a távolba, kezei robotként dolgoznak s…
Csend.
|